Az Alföld végtelen rónáinak nagyságáról, azok
fenségességéről a ma embere szinte semmit sem tud, s a szántóföldekkel szabdalt
táj az aszfaltutakon átsuhanóknak szinte semmiféle szépséget nem tartogat.
Ahhoz, hogy parányi csodáit felfedezzük, le kell térni erről a száguldó útról,
és néha elbóklászni üldözötté vált akácosok, lassan nyurguló tölgyesek között.
Aki tudja, mit kell keresnie, annak mindig sokkal könnyebb dolga van: mi is botanikai
ismeretekkel felvértezve indulunk el a Debrecen melletti Erdőspuszta egyik
szegletébe. Az országban többfelé virító téltemető már hullajtja sárga
szirmait, lassan a hóvirágok és tőzikék fehérsége is fakulni kezd, ám a tavaszi
virágok hamar követik őket, sorra bukkannak ki az avar alól. Két hete járunk
ide szinte minden nap. Nem tudjuk, csak sejtjük, hogy az enyhe időnek hamar elő
kell csalogatnia az első sarjakat. Korai még, de a talaj melegszik, az apró
hagymák az olvadék hótól és esőtől elég nedvességet kaptak, félreérthetetlen
üzenetet az ébredő természettől. Előjelek nincsenek, minden egyik napról a másikra
történik, végül a feltételezés bizonysággá válik, s a türelmes-türelmetlen
várakozástól a gyertyában álló tarka sáfrányok (Crocus reticulatus) látványa
szabadít meg minket.
A tavasz első jeleinek felfedezése minden téltől elfásult
ember számára örömteli, de a természetet szerető, járó ember számára ugyanolyan
megrészegítő tud lenni, mint egy régész számára a közelben sejtett, és
egyszerre csak felfedezett több ezer éves falu kiásása, vagy egy kisgyereknek a
karácsonyi csomagok bontása.
Óvatosan járunk, mintha taposóaknákat rejtene a föld, hisz a
virágok mindössze 5-7 centiméterre emelkednek ki a talajból, a lehullott ágak,
aszalódott fűszálak elegyéből épp csak kikandikál néhány tő. Az erőteljes,
sötétzöld tőlevelek egyenesen tartják a törékeny szárat és az azzal egyben
fejlődő lepelleveleket, a három lepellevél csúcsa felé három sötétlila sáv fut.
A leheletvékony fehér, halvány, olykor mély lila „szirmok" varázslatos
átmenetben bontakoznak ki, és narancsba hajló, vagy sötét sárga porzókat ölelnek
át.
A fotózáshoz komótosan, körültekintően készülünk. A modell még fürdik a
napfényben, aztán szégyenlősen, megunva a pózolást becsukódik. A tövek között a
talajszintet lakó rovarok, hangyák, pókok szaladnak dolguk után. A sáfrányok
évezredek óta velünk élnek. Ahányat lát az ember Észak-Olaszországtól kezdve a
Kaukázusig, annyiszor veszhet el szépségükben. 80 fajuk közül nálunk mindössze
4 fordul elő, a meszes, laza alföldi talaj a tarka sáfrány kedvelt élőhelye, a
fehér és illír sáfrány balkáni elterjedésű, az ország déli részein él, kárpáti
sáfrányért a Beregbe kell utaznunk.
Tavaly március derekán éledt fel ez a védett virág, és bár a böjti szelek még hozhatnak
hideget, akár fagyhat is, a geofiton növényekre jellemzően az neki már nem árt,
sűrű sejtnedve miatt könnyedén átvészeli azt is.
Szöveg: Veres Hajni
Fotók: Konyhás István
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése